Mayfairben az arisztokrácia nagy része leginkább sorházakban élt, melyeket többnyire közös falak választottak el egymástól. Mindegyik négy-öt emeletből állt, és egy félig a föld alatti pinceszinttel rendelkezett, alatta pedig egy másik pinceszint volt található. Az utcákat úgy alakították ki, hogy a házak körbevegyék a köztük lévő teret, melyeket különálló kertekre osztottak fel. Az épületek mögött egy keskeny sávot hagytak, hogy hátulról is meg tudják közelíteni őket, és az istállók is itt kaptak helyet. A szolgák vagy ezen a hátsó sávon keresztül, vagy a főbejárathoz vezető lépcsők közelében elhelyezett külön lépcsősoron jutottak be az épületbe, amely az utcafrontról az alagsori szintre vezetett.
A legtöbb esetben egyáltalán nem építettek ki köztéri világítást. Az épülettulajdonosok lámpásokat akasztottak az ajtóik fölé, amit London bizonyos részein törvény is előírt, de az utcák éjszaka többnyire sötétségbe borultak, kivéve néhány területet, ahol gázlámpákat szereltek fel, melyeket minden éjjel kézzel gyújtottak meg. A közvilágítás szélesebb körű használata leginkább az 1830-as évek után terjedt el.
Közlekedésre főként lovakat vettek igénybe, de gyakran sétáltak is. A szegényebbek, akik a lovak fenntartását nem engedhették meg maguknak, akár több mérföldet is gyalogoltak egyetlen nap alatt. Nagyobb távolságokra a postakocsikat vehették igénybe, amelyek meghatározott útvonalat követtek, kijelölt fogadókba szállították a postát és az utasokat, és szigorú menetrend szerint jártak. A tehetősebbek többféle jármű közül választhattak, mint például a phaeton, a curricle, a homokfutó vagy a gig, ám ezeket rövidebb utakra, vagy a Hyde parkbeli kocsikázásra használták. Ezen járművek különbsége a kerék, a lovak és a szállítható személyek számában található. Hosszabb távra hintót vettek igénybe. Az éjszakai utazást kocsilámpák segítették elő, melyeket a kocsi elején lévő tartókban helyeztek el. Ezek az olajlámpák tükrös belső térrel rendelkeztek, hogy a lehető legtöbb fényt hozzák létre az egyetlen kis lángból. Mivel ez elég gyenge világítást biztosított, a kocsisok elsősorban a lovak rendkívül jó éjszakai látására támaszkodtak.
Szórakozásra nagyrészt a tehetősebb rétegeknek jutott ideje. Londonban, a szezon ideje alatt, leginkább minden akörül forgott, hogy a hajadon hölgyek megfelelő férjet fogjanak maguknak. A szomszédok, ismerősök viziteltek egymásnál, melyeket természetesen szigorú szabályok között ejtettek meg. Esténként bálokra, vacsorákra, operába vagy színházba jártak, továbbá a férfiak férfiklubokban, esetleg bordélyházakban tengették az szabadidejüket. A háztáji cselédeknek és a munkásosztálynak nem túl sok kimenő jutott.
Akkoriban a gyógyítás sem bizonyult éppen egyszerűnek. Az antibiotikumokat csak az 1900-as évek elején fedezték fel, bár már jóval korábban felismerték, hogy a penészes kenyér sebre helyezése segíti a gyógyulás esélyét. Ez azért lehetséges, mert a kenyéren lévő penészgomba penicillint tartalmaz. Ezt általában a harctéri sebészek vagy a hagyományos gyógyítók alkalmazták, de sajnálatosan a kor híres orvosai figyelmen kívül hagyták a véleményüket és a módszereiket. Ennek következtében mindennemű sérülés, legyen az bármennyire kicsi, felettébb veszélyes volt, amennyiben fertőzés lépett fel. A helyzetet tetézte, hogy akkoriban még nem ismerték a fájdalomcsillapítókat. Általában csak alkoholt adtak a betegnek, amitől az gyorsan elájult, amikor erős fájdalmat érzett. A hagyományos gyógyítók ugyan használták az őrölt fűzfakérget, amelyről ma már tudjuk, hogy szalicilsavat tartalmaz, amiből az aszpirint készítik, de ennek hasznosságát az orvosok szintén nem ismerték el. Tehát az összes műtétet, legyen az amputáció, vagy golyó eltávolítása, fájdalomcsillapítás nélkül végezték.
A régens korban, pontosabban 1804-ben találták fel az első gőzmozdonyt. Bár akkor a koncepció kudarcba fulladt, az ötletet nem vetették el. 1808-ban mutatták be a londoni Bloomsburyben az első körpályán haladó személyvonatot. Ezt követően sok vállalat dolgozott a vasút létrehozásán, ám akkoriban a Parlamentnek minden javaslatot jóvá kellett hagynia, ami 1821-ben végül meg is történt. Az arisztokraták, hogy megkülönböztessék magukat a kereskedőktől – akik sok esetben gazdagabbak voltak náluk –, és hogy érvényesítsék felsőbbrendűségüket, a tényleges munkát rendkívül lealacsonyítónak tekintették. A legtöbb arisztokrata a birtoka termeléséből szerezte a pénzét – a bérlők végezték a munkát, a birtokkezelő intézte helyettük az ügyeket, így hát egy úriembernek soha semmit sem kellett tennie. Mindez egy idő után nem hozott elég hasznot, ezért újabb pénzkereseti források után kellett nézniük. A vasútvállalatok részvényei népszerű befektetést jelentettek számukra.
Összességben elmondható, hogy egészen más világ volt akkoriban. Kicsit lassabb, kicsit misztikusabb, ezért hajlamosak vagyunk túlidealizálni. Nem csoda, hogy annyi írót megihletett.
